9. Rosszabbul nem is végződhetne...

Sziasztok! Hát megjött az új fejezet ! Kicsit korán érkezik, hála a kommentároknak:) Örülök, hogy tetszik nektek a történet! Wáháhá fel vagyok spannolva a kommentjeitektől! :D Na nem is rizsáznék többet, lássuk a medvét (vagy ez esetben a fejezetet!:P)

Így lyukadtunk ki hajnali egykor a Lenox Hill Kórház várójában, Sheila, Cornelia, Izzy meg én. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Izzy tényleg nem tudja mozgatni a bokáját, őrülten telefonáltunk a szüleinek, akik utasítottak minket, hogy pattanjunk taxiba és vitessük magunkat a Lenox Hill-be, ők is azonnal odamennek.
Furamód még a legittasabbak is előzékenyen átengedték a taxijukat, mikor látták, hogy egy nyöszörgő lányt, aki kettőnk vállába kapaszkodott, próbáltunk betuszkolni a kocsi hátsóülésére.
Amikor a kórház elé értünk, láttuk, hogy Izzy apukája és anyukája már idegesen állnak a főbejárat előtt. Mr. Mitchell egyszerűen felemelte a lányát, és úgy vitte be az épületbe, ami tele volt a detoxra váró részeg fiatalokkal.
Mikor Izzy-t bevitték a vizsgálóterembe, mi hárman jobb híján leültünk a várakozóba.
- Szegény Iz - sóhajtotta Corny.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hülyeséggel fog végződni az estélye - így Sheila.
- Sajnálom őt, mert mindig vele történnek ezek a balesetek - csóváltam meg a fejem.
Ekkor megszólalt a mobilom - apa hívott. Hoppá, a nagy kavarodásban elfelejtettem éjfélkor felhívni!
- Aggódtam! Miért nem hívtál? - szólt a kagylóba.
- Bocsáss meg apa, kiment a fejemből... épp a Lenox Hillben ülünk, szóval van elég gondu...
- Mi?? Mi történt? Berúgtatok!?
- Nem, nem, dehogy! Csak Izzy... eltörte a lábát. Valszeg.
Apu megkönnyebbülten felsóhajtott a vonal másik végén.
- Na akkor neki jobbulást! Neked meg boldog új évet! Holnap találkozunk... vagyis ma - mondta vidámabban.
- Igen, neked is boldog új évet! Jó munkát!
Leraktam a telefont.
- Na, most lesz időnk beszélgetni - szólalt meg Sheila. - Elmondod, mi történt akkor, amikor a teraszon azt mondtad, hogy "semmi baj, vagyis de"?
- Micsoda? Történt valami, Blo? - kapkodta a fejét Corny.
Sóhajtottam és elmondtam nekik a Denzel-sztorit: hogy megakart csókolni, de én még nem akarom, és ezzel megbántottam, és most bűntudatom van.
A lányok csak csóválták a fejüket.
- Olyan hülye vagy! És ez annyira tipikus. Állandóan azon rugóztok Izzy-vel, hogy mikor fogtok smárolni, és mikor van rá lehetőségetek, akkor kitaláljátok, hogy mégse... - mondta Sheila.
- Miért, Iznek volt rá lehetősége? - kerekedett el a szemem.
Corny bólintott.   - Ezt akarta neked elmondani, amikor megbotlott és elesett. Odament hozzá egy fiú, és kvázi felkérte. Jó, nem egy Adonisz, de azért kedves srác-Denzel unokatesója. És Izzy ugyanazt csinálta, amit te: hogy ő még nem áll készen, blablabla... - magyarázta.
Ez egy kicsi elégtételt okozott nekem. Lám-lám, nem csak én gondolkozok így a világ nagy dolgairól.
- Mindegy, majd legközelebb - sóhajtottam.
- Mindig azt fogod mondani, hogy "majd legközelebb"? - nézett rám kétkedőn Shil.
- Nem, mert legközelebb felkészült leszek.
- Csak nehogy nyavalygás legyen a vége megint.
- Nem lesz.
- Aha. Ismerlek.
- Nem is!
- De igen.
Ki tudja, meddig vitáztunk volna, ha nem nyílik ki a rendelő ajtaja, és nem biceg ki Izzy gipszben, mankókkal.
- Nem tört el semmim! Csak kiment a bokááááááááucs! - újságolta fájdalmas, de mosolygó arccal.